Kevés kortárs építészeti kunsztot mutatott fel eddig a konzervativizmusáról ismert Örök Város. Mégis, politikai választásoktól, a jobb- vagy baloldal térnyerésének tényétől függetlenül kitartott egy 11 évvel ezelőtti elképzelés mellett: olasz nemzeti pénzből szülessen meg Hadid tervezőasztalán és Róma Flaminio negyedében a MAXXI, az ország első kortársnak szánt múzeuma.

Kulturális célú nyersbeton költemények emlékezetes éve lehet 2009. Alig dolgozta fel a szakmai sajtó az UN Studio lírai, tekergő nyersbeton ívekkel sokkoló koncertépületét, az idén márciusban átadott grazi MUMUTH-ot (OCTOGON 2009/6), júniusban már Tadao Ando állt a reflektorfényben a tőle elvárható, tükörsimán zsaluzott belsőépítészeti elemek kánaánját felvonultató velencei apropón, a Punta della Dogana néven használatba vett kiállítóépület átadásán. Záróakkordként méltó esemény Hadid római diadalmenete 2009. november 12-én, a MAXXI avató ünnepségén. Frank Gehry óriás virágcsokorral képviseltette magát a rendezvényen, Steven Holl személyesen gratulált, volt miniszteri beszéd és bejárás kivilágos kivirradtig két napon át. Jogos az izgalom, Hadid „császárnő” jóllehet élete főművét érkezett Rómába ünnepelni.

Míg Wrightnak 15 évébe telt a Guggenheim megvalósítása, Hadidnak 10 évet kellett várnia, hogy elkészülhessen  a múzeum. 1998-ban pályázatot hirdetett a római KÖH (!), hogy a kortárs művészet bemutatására alkalmas és méltó épület születhessen. 273 pályázatból döntöttek Hadid fluid terve mellett 1999-ben. Az iraki származású brit építész asszony akkor még alig egy-két megépült projekttel büszkélkedhetett. A jelenlegi 3-400 fős londoni stúdiónak töredékét működtette, mikor hozzákezdett a hajmeresztő mutatványhoz – olasz állami pénzből, olasz kivitelezőkkel és munkásokkal, olasz alapanyagokból végigvinni az építkezést, melynek maga a finanszírozója is átalakult és veszélybe került többször az évtized során. Legalább hat politikai választást és változást megélt kormányzat vitte végig megbecsülendő határozottsággal a beruházást 1998-tól 2009-ig. 2006-ban a Velencei Építészeti Biennálén egy absztrakt installációval, 2008-ban a makettel büszkélkedett Olaszország, a MAXXI „közelgő” átadására irányítva a figyelmet.

 A MAXXI, bővebb nevén National Museum of the XXI Century Arts  (a 21. századi művészetek múzeuma) egyszerre ad otthont 2010 nyarától művészeti és építészeti kiállításoknak, gyűjteményeknek, két részre osztva, a MAXXI Arts-ra és a MAXXI Architecture-re. A novemberben tartott átadó ünnepségen csupán a házat, a meztelen architektúrát láthatta a közönség, majd a kétnapos ünnepség után zárt kapuk mögött kezdtek az első kiállítás megépítéséhez, mely fél év alatt készül el.

Utópiának tűnt az első rajzok láttán a múzeum megvalósítása, mely most, átadásakor is valószerűtlenül bravúrosnak és álomszerűnek hat. A végtelenségig leegyszerűsített külső és belső tér teljes összhangban lélegzik és hullámzik. Nem hivalkodó objektum, de friss és provokatív, elegáns és anyaghasználatában szűkszavú. Alaprajzában és megformálásában a kontextusra, a területen korábban létesített katonai barakkokra és a környező házakra reagál 23 métert nem meghaladó magasságával. Amennyire előnyös, annyi hátrányt is jelenthet a mindhárom szinten eltérő alaprajz: egyrészt a nappali fény akadálytalan beáramlását akarta Hadid az eltolt emeletekkel elérni, másrészt a látogató felfedezési vágyát elégíti ki a váratlan fordulatokat és folyosókat, fluid építészeti bravúrokat felsorakoztató terek lánca, melyek ugyanakkor magukban hordozzák a nehéz tájékozódás lehetőségét.

A kurátorok által beépíthető és berendezhető tér sem egy utolsó szempont, ami egy olyan helyen, ahol a fal kanyarog és tekereg, egyszer padló, máskor mennyezet, komoly kihívást, vagy nézőponttól függően lehetőséget tartogat. Nyersbeton falak, üveg és acél szürke-fekete játéka a homogén, látszólag visszahúzódó háttér, ami a kortárs művészet pódiumául szolgál, miközben megformálásával, kvalitásaival jó eséllyel túlmutat majd a benne látható műveken. Katedrálishoz hasonlította Hadid felelős projektmenedzsere a MAXXI-t, mely tárlat nélkül, meztelenül valóban inkább szakrális, mintsem kulturális élmény. Sűrű és urbánus környezetnek aposztrofálta az átadáson a múzeum épületét Hadid, mely „több, mint múzeum, egy városi kulturális központ, ahol a külső és belső terek textúrái egymásra rakódnak és összefonódnak”. Még két év és a Hadid-követők Londonba tódulhatnak, ahol a következő meglepetés, az olimpiai úszócsarnok nyelvszerű új épülete vár majd.

Szöveg: Szépvölgyi Viktória
Nyomtatásban megjelent az OCTOGON architecture&design 2009/10-es számában.