Hét évvel ezelőtt ugyanígy, őszbe hajolva írtam ugyanezeken az oldalakon az akkor frissen elkészült Tom George (úgy is, mint: TG) étteremről. Ez a hely most mégsem ugyanaz, mint akkor volt.

Mostanság, az eredetileg F. Kovács Attila komoly szakmai sikert keltő tervei szerint kialakult étterem sem volt már ugyanaz, mint megnyitása idején. Kiment alóla a kor, a világ érzete, az asszociációs környezet, amely az akkori helyszínt frissé, szellemileg pezsdítővé, s a közösségi tér itt megformált gondolatát eszméltetően újjá és eredetivé avatta. Hét év alatt kicserélődtek a hely sejtjei.

Pár hónapja minden ugyanúgy állt még, mint régen, az első napon. A formák és anyagok jelentése mégis visszavonhatatlanul megváltozott. Nem csoda ez, hanem a világ rendje. Talán csak nekünk, a piac diktálta redesign-kényszerhez még nem szokott publikumnak új, hogy egy még mindig progresszív, még mindig bőven az átlag igényszintje feletti helyszín átöltözik. Én még a Mókusba jártam ide a nyolcvanas években. Hajnalig nyitva tartó rossz kis vendéglő volt sivár terekkel, elhagyatott biliárdasztalokkal, néha-néha cigiért az éjszaka közepén betévedő taxisokkal. Nekem már F. Kovács Attila TG-je is a megváltást jelentette. Azt, hogy a világ rendje, ha mindenhol nem is, de itt, ezen a belvárosi utcasarkon visszabillent a helyére. Most, hogy Bara Ákos, immáron az étterem egy új életkorszakát jelezve formálta át a TG tereit, megilletődöttséget már nem érzek. Csak profizmust. Magas igényszintet és fesztelenül áradó tehetséget.

Ez a redesign nem igazi redesign. Hiszen nem ugyanaz a program kapott új köntöst, új karosszériát. A tulajdonosi kör szereplőin kívül minden változott. A tér, a tervező, a program. A fúziós konyhára alapozott kissé feszes étterem helyén bővérű olasz étterem indult, a műfajhoz tartozó családias oldottsággal, fantáziával, finesszel. Nem bolognai vagy nápolyi trattoria ez, inkább New York-i kozmopolita olasz étterem, amely nem csak hozza az olaszság értékeit, de némi rajongó kívülállással reflektál is azokra. A régi vendégek, a kilencvenes évek gyors sikereket magukénak tudó, igen aktív ifjú nagyvárosi vállalkozói mostanra megnyugodtak. Hálásan lazulnak el az informális miliőben. Az új program, és az azt megformáló design már a jó, beérkezett élet kereteit rajzolják, s Bara Ákos mélyen érti ezt a világot. Maga is Vespa rajongó, vagyis a szabadság (libertá és vacanza egyszerre) szerelmese, amit mutat a hely új, tőrőlmetszett operett birodalmi logója – mintha csak valamelyik Fellini-féle Mussolini-parafrázis kelléke lenne. Új programhoz nem pusztán új felületeket, anyagokat rendelt a tervező, de határozott kézzel szabta át az étterem eredeti tereit. Kiszabadította a hajdani középső pult mögül a konyhát, s egészen mélyre, az étterem belsejébe is attraktív átlátásokkal bíró asztalokat helyezett. Két éve a Zrínyi utca promenád lett. A TG-nek is alkalmazkodnia kellett e pozitív változáshoz. Az addig befelé élő étterem most minden üvegfelületével kinyílt az utcára, s így a közös egységet alkotó belső-külső terek, új arányokra lelve, a benti faltól egészen az utca közepéig, szélesen kiterültek. Megsokszorozódott hát az asztalok száma, javultak a TG forgalmi mutatói is.

A közönséget bensőséges és szexi hangulatban tartó, melegre hangolt világítás két forrásból fakad. Mutatós, önmagukon túli jelentést, tengerpartot, hajós világot idéző viharlámpák visszafogott aranyló izzói lógnak az asztalok fölé, ám az igazi fényt mennyezeti reflektorok biztosítják. És ezekre már senki nem figyel. Látják viszont Marcel Wanders kimódoltan kormos katasztrófa túlélő Mooi székeit, amelyek három napig sem bírták a normális igénybevételt. Ezért azokat szentségtörő módon vaspántokkal erősítették meg. Ez a tekintélyt nem ismerő gesztus jellemző a helyre. Őszinte és nyers. A fém: réz. A fa: szőrős deszka, a bőr: valódi marhabőr. Tapintási alapértékek képezik a térben apránként magunkévá tehető élmény együttesét. Ingerszegény simított beton padló – a földgolyón bárhol otthonos loft-hangulat alapeleme – terül szét a lábunk alatt.

Egyes oszlopok és a falak, ennek megfelelően persze eredeti, vakolatuktól megszabadult téglafelületek. A betonpadozatban futó rézcsíkok a tudat határán befolyásolják a szemlélőt: megmagyarázni talán nem, de érzékelni lehet, ahogyan geometrikus rendbe abroncsozzák a sokféle asszociációra építő térbeli élményegyüttest. E lenti fegyelem szöges ellentéte a mennyezet. Bara máshol, a Miniben is már alkalmazott tétele, hogy a nagy tömegben, a sok vendég közepette nem sok üzenethordó, vagy éppen hangulatteremtő felület marad látható, ezért a mennyezetnek kitüntetett szerep dukál. Itt játékos firkával feldobott Budapest térkép színes girbegurbái kanyarognak a fejek és a fegyelmezetten sorakozó lámpák fölött. És oldottság, spontaneitás érzései járnak a vonalak nyomában.

F. Kovács, hét éve aha-élményt keltően új asszociációmixeléses technikája itt csúcsra jár. Ennyit tesz, ha a korral a vékony hangon megformált ének közismert népdallá érik. Az optikai (geometrizált padló, lámpasorok) az érzelmi (kacskaringós mennyezeti rajz), az anyaghasználatbeli (loft alapanyagok: beton, tégla, vakolt fal, fa) és az asszociációs elemek (viharlámpák, Tom Dixon vas tárgyak, profilozott betonpult, Martini-freskó) egyszerre dinamikus, ugyanakkor harmonikus szövetté fonódnak. S ahogy az étterem konyhájában sem mindegy, hogy a bármely háztartásban fellelhető alapanyagok milyen arányban, sorrendben és érzékkel adagolva kerülnek a tányérunkra, úgy kap jelentőséget az is, hogy Bara Ákos milyen könnyed magabiztossággal játszik az anyagokkal, térrel, idézetekkel, hangulatokkal. A sok szólamot csak jó karmester képes összefogni, s belőlük egyetlen közös zeneművet teremteni. Márpedig Bara ilyen karmester: biztos kezű, és érzékeny.

Ez a redesign nem igazi redesign. Hiszen nem ugyanaz a program kapott új köntöst, új karosszériát.

Szöveg: Bojár Iván András
Nyomtatásban megjelent az OCTOGON architecture&design 2009/8. számában.