Az egyik legelső ilyen típusú épület, amiről tudomásunk van a Royal Exchange, 1566-ra készült el Londonban, Thomas Gresham tervei szerint. Már itt feltűnt a fedett, utca-jellegű városi tér, amit kétoldalt boltok és egyéb kiszolgáló helyiségek szegélyeznek. Sajnos az épület a 1666-os nagy londoni tűzvészben megsemmisült, csakúgy mint utódja, a Second Royal Exchange, mely Edward Jerman tervei szerint épült 1667-71 között, és átvette az első városszerkezeti megoldásait.
A Galleria Umberto Nápolyban 1890 körül Goirgio Sommer felvételén
A londoni tudatos tervezéssel szemben Párizsban a város maga termeli ki először a passzázs formavilágát. A Palais Royal kertjében, mely a francia hagyományoknak megfelelően nyitva állt a francia polgárság előtt, egy új palotaszárnyat akartak felhúzni, és ennek első lépéseként kolonnádokkal vették körbe a területet (1781-ben, Philippe Égalité tervei szerint). Az új épületrész azonban nem épült fel, helyette viszont stallumszerű fabódékat állítanak fel, több sorban, melyekbe árusok költözhetnek. A környék elég hamar vesztett fényéből, Balzac Elveszett illúziók című regényében már 1836-ban úgy ábrázolja a környéket, mint a prostituáltak és csavargók olajszagú gyülekezőhelyét. Azonban a passzázs mint építészeti forma nagyszerűen illeszkedik a 19. század legelejének Párizsába.
Kaisergalerie Berlinben, Fotó: Hermann Rückwardt
1830-ra már több mint húsz megépült fedett bevásárlóutcája van a városnak, amelyek között már feltűnik a passzázsok jellegzetes építészeti kelléktára. 1808-ra készül el a Passage Dellormé, amelyben először használták az üvegezett felülvilágítót fényforrásként. Nem sokkal később, 1826-ban adják át a nyilvánosságnak a Passage Colbertet, melyben az azóta közhelyszerűvé vált megoldással, kupolával fedték le a karok metszéspontját. A Galerie d’Orleans 1830-ban készült el, és ennek a boltozási technikája, a boltozott fémtartós üvegszerkezet lesz az, ami végül az egész világon elterjed.
Az új épülettípusnak hihetetlen sikere lett az európai városépítészetben. Szinte már szimbolikus erejét jól mutatja két londoni – soha meg nem épült – terv, Paxton Victorian way-e, és William Moseley Crystal way-e. Mindkettő fémszerkezetes, hatalmas üvegfelületekkel (ne feledjük, csak négy évvel vagyunk a Crystal Palace bemutatása után), őrjítő méretűek, (Paxton épülete több mint 10 mérföld hosszú lett volna), de a legfontosabb újdonságuk, hogy kétszintesek. Ugyanis a föld alatt mindkét tervező az épület tengelyével párhuzamos vasútvonalakat helyezett el, bekapcsolva ezzel művüket a modern városi közlekedésbe.
A legnagyobb passzázs azonban mégsem Angliában, hanem Olaszországban, Milánóban épül fel. A Galleria Vittorio Emmanuel II 1865-67 között épült Giuseppe Mengoni tervei szerint, és mintájává vált minden későbbi ilyen típusú épületnek. Már az elhelyezkedése is sejtetni engedi reprezentatív szerepét: a királyi palota mellől indul. Később a reprezentativitás hangsúlyozására az eredeti bejáratot diadalív-motívumosra cserélték. A passzázs kereszt alaprajzú, a szárak találkozásánál a központi nyolcszögletű kupola magassága 50 méter.
Nem csoda, hogy a frissen megalakult Német Császárság fővárosában, a birodalmi konjunktúrát leginkább kihasználni tudó Berlinben is ezt az épületet tekintették példának, a Kaisergalerie építésekor. Az építészek Walter Kylnam és Adolf Heyden voltak. 1873-ban maga az császár, I. Vilmos vezette a díszmenetet, amivel felavatták fel az épületet, melyben nem csak boltok, de koncerttermek és luxuslakások is voltak.
A budapesti passzázsok helyzetét a berliniekéhez lehet leginkább hasonlítani. A Párisi udvar, vagy a Gresham passzázsa magas esztétikai értéket képviselő, elegáns, multifunkcionális épületek voltak. 1945 után azonban annyira megváltoztatták a város és a társadalom szerkezetét, hogy nem tudtak eredeti helyzetükben funkcionálni, így romlásuk már-már természetes volt. Berlinhez hasonlóan, nálunk is elindult a rendszerváltás után egy építési, felújítási hullám, az építészek megpróbálták kihasználni a passzázs nyújtotta lehetőségeket. Ígéretes kezdeményezések vannak, de összességében még mindig kérdéses, hogy ezek az építészeti terek megfelelnek-e majd a 21. század városépítészeti kihívásainak.
Az előre megtervezett és reprezentatívan kiképzett passzázsokon túl mindenképpen említésre méltók a városi közlekedést elősegítő, urbanisztikai közegbe ágyazott átjáróházak, udvarok. Már az ókorban említenek ilyen kiépítésű városrészeket Jeruzsálemben, ahol a vallási előírások szerinti élet megkönnyítése mellett komoly kereskedelmi funkciójuk is volt. Ennek a szinte spontán városépítészeti megoldásnak a kortalanságát mutatja, hogy még a 19. század végi, 20. század eleji Budapesten is jól bevált megoldásnak számítanak. A Madách Kamaránál, a Rumbach Sebestyén utcánál, a Dob utca felől, máig működő átjáróházak születtek, a Gozsdu-udvar a korabeli Budapest egyik legélénkebb kereskedőutcája lett.
A mai városokban is jellemző, hogy ezzel a módszerrel lazítják fel a város szövetét, „keresztutcákat” létesítenek a háztömbökben. Talán a legeklatánsabb példa London, ahol a lakóházak átjáróinak kapuját csak éjjel zárják be, hogy nappal helyet adjanak az átmenő forgalomnak.
Ifj. Gárdonyi László összeállítása
A cikk folytatása az OCTOGON architecture&design 2009/8. számában olvasható.
