Mi az alapvető különbség a Ruhr-vidék eddigi fejlesztése, a mifelénk csodált módon rehabilitált és átfunkcionált ipari táj, és aközött, amit a kulturális főváros projekt keretében elképzeltek?

Ez két különböző utat jelent. Megnéztem, hogy mi történt itt az elmúlt harminc évben, és megpróbáltam elcsípni az ötletet mögötte. Mindig azt mondták, teremtsünk az embereknek egy új metropoliszt. Ez volt harminc éve, és ma is ez az alapgondolat. Csakhogy időközben megváltoztak a módszerek, megváltoztak az életformák, és megváltoztak a feladatok is. Én tehát a régi gondolathoz kerestem új témákat. Itt vannak az erdők és a rétek, a vízi utak – azt kerestem, hogy mi változott, és mit szeretnék másképp látni? És ez a megoldás: teremtsünk 53 várossal közösen többletértéket ennek a régiónak. Ez csak úgy működik, ha az 53 várost közös platformra hozom. Nem oldom meg minden problémájukat, nem költöm el a pénzt műemlék felújításra, nem építek új házakat – pénzünk ilyesmire egyébként sincs –, viszont a végtelen sok ötletből kiemelem azokat, amelyekre éppen szükségem van. Minden projekten legalább hat város dolgozik együtt. Ez az elődeimnek nem sikerült. Csináltak ugyan projekteket, én viszont együtt csinálom őket a résztvevőkkel. Csak az az egy esélyünk van, ha a város a kulturális főváros címet arra használja, hogy új utat járjon be. Ha követik ezt a gondolatot, akkor megtörténhet például, hogy a két múlt századi oberhauseni parkot – amit a város mindeddig hiába próbált összevonni, mert nem tudta, hogyan tegye – most összekötjük. Én azt mondom, van egy ötletem. Például felkínálom a lakásokat. Egy művész azzal jött, hogy egy teljesen normális teremre lenne szüksége. Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy nekünk százezer normális termünk van, mégpedig a ruhr-vidékiek lakásaiban. És továbbfejlesztettem, milyen „élet-projekteket” találunk még. Így válogatok ebben az óriási ötlethalmazban, figyelmesen hallgatom, min dolgoznak az emberek, ki mit szeretne a legszívesebben. És egyszer csak támad egy ötletem.

A Ruhr-vidék immár regionális metropoliszként tünteti fel magát. Mit jelent ez pontosan?

Egészen elborzasztó azt látni, hogy valójában provincia vagyunk, miközben szívünk szerint metropolisz lennénk. De nem az a kérdés, hogy Londont, New Yorkot vagy Párizst tekintem metropolisznak. A mi régiónkban ötmillió ember él, és én ezt nevezem metropolisznak. Ez a mi regionális metropoliszunk. A mi kifejezési formánk, a mi emlékezetünk, új építészetünk, minden ötletünk ebben a kultúrkörben. És akkor nem vagyunk összehasonlíthatók sem Londonnal, sem Párizzsal, viszont elmondhatjuk, hogy ez valaha 53 önálló város volt, de mára egyetlen hatalmas térré változott, a közös értelmezés imaginárius terévé. 53 városrész, és nem 53 város dolgozik a projekteken. Minden városrésznek megvan a saját identitása, de a nagy ötlet egy és ugyanaz. Kövessük ezt az ötletet, és hatékonyabbak, okosabbak, olcsóbbak, gyorsabbak leszünk.

Senki sem így fogja megélni. Mindenki a maga emlékei felől közelít. Van például egy út, az A42-es, amely mellől kivágjuk a fákat. A növények ugyanis eltakarják a tájat, pedig ez az út köti össze a hatalmas urbánus kultúrtájat, az emschi, a duisburgi, a gelsenkircheni parkokat. Egy sor átalakítással tematizáljuk a környező tájat. Erre azt mondják az emberek, harminc éve autózom erre, annyira örülök, hogy végre ilyen nagyra nőttek a fák, és most ki akarják vágni őket?! Az emberek emlékezetében ez az út a fákkal ugyanis azt jelenti, hogy végre eltűntek a bányák, végre nem látják a mocskot, a rozsdát. De nem tudják, hogy minden nap bután húznak el mellettük.

Miből gondolja, hogy mindez így marad akkor is, ha ön már nem lesz a projekt egyik vezetője?

Erről most zajlanak a megbeszélések. Beszélünk arról, hogy ésszerű lenne, ha a Ruhr-vidéknek lenne saját képviselője. Parlamentünk van már, amely a Ruhr-vidék polgármestereiből áll, ám nincs vezetője, aki kifelé megjelenítené. Ez a következő lépés. Negyvenöt város együtt dolgozik egy négyezer négyzetkilométeres installáción: a régi aknák helyét sárga héliumgömbökkel jelöljük meg, amelyek tíz méter magasan lebegnek a táj fölött. Mindenki látta, hogy az együttműködés életképes. Ha folytatni akarjuk, szükségünk lesz egy képviselőre, aki megmondja, az utakkal kell-e törődni vagy a tavakkal, esetleg a vízparti élettel. Ha van egy ilyen emberünk, akkor ő a motor. A kulturális főváros nem a 2010-es projekt, hanem a nagy egész gondolata.

Mit ért építészet alatt ebben a kontextusban?

Az én szakterületem évtizedekig a technológiai építészet volt. De mindig is vonzódtam azokhoz a feladatokhoz, amelyeket az irodában nem kaphattam meg. Nem éppen szokványos megrendelés megtervezni a Ruhr-vidéket. Építészként bátrabb lettem. Berlinben számos reprezentatív épületünk áll, tudom, hogy minden az érzelemkifejezésen múlik. Azt hiszem, nem vettük észre, hogy az embereket már nem érdekli az építészet. Rondának találják az üvegdobozokat, nem kötődnek már a házakhoz, amelyekben laknak. Én több ilyen épületet nem tervezek. Újra érzelmeket szeretnék ébreszteni, üzeneteket átadni az építészettel, szeretném, ha az építészet építési kultúrává válna, és nem mérnöki munkaként maradna fenn. Sokkal inkább olyan dolgokat csinálok, amelyek gondolkodásra késztetik az embert. A kulturális fővárosi projektek mind ilyenek. Két múzeumi projektünk van, az egyiket Chipperfield, a másikat Herzog & deMeuron tervezi. Az emberek 97%-a viszont nem jár múzeumba. Lehet ezt továbbra is így csinálni, de nem muszáj. Lesz például egy tornyunk, amely egy hatvan méter hosszú képregényben mutatja be a bányászatot. Itt van interakció, és ahol van interakció, az a projekt mindig érvényes. Szeretném, ha friss szemmel néznénk a világunkra, amely alapvetően nem szép, de amelyet meg lehet szépíteni, ha érdekessé, mássá tesszük, kísérletezünk, merészek vagyunk, elfogadjuk a másságot. Ez az igazi kulturális főváros.