Az örökségvédelem mai protokollja szerint pedig elvenni tilos, hozzáadni viszont (mértékkel) szabad, a helyzet tehát tovább bonyolódik. Egy élesszemű építész hiába nyúl azzal a szándékkal az épülethez, hogy kevésbé értékes rétegeitől megtisztítsa, mindig is az uralkodó eljárásrendbe ütközik.

Hogy az építész dilemmája könnyebben legyen érthető, rokon művészetekből hoznék hasonlatokat. Mindenki számára abszurdnak tűnhet, ha egy koncertteremben két zenekartól szólal meg egyszerre egy-egy zenei mű, különösen akkor, ha a zene két, egymástól élesen elkülönülő korból származik. Ugye milyen megférhetlennek tartjuk Wagnert Vivaldi mellett? Pedig mindegyik zenei minőség a javából. A párhuzamot árnyalhatnám azzal, ha elképzelünk egy koncertet, és a zenekar tételenként vált – hogy az előbbi példa mellett maradjunk – Wagner és Vivaldi között. A legvisszafogottabb vélemények szerint is a koncert szervezőjét koncepciótlansággal vádolnák meg.

Ha a képzőművészetek világából veszek példát, akkor kalandozzunk el a kiállítótermekbe. A kiállítótérben sűrű egymásutániságban Rembrandt, Giotto, Van Gogh és Malevics képnek lógnak a falon. Ekkor két kérdés merül fel: vagy nincs elég Giottója és korareneszánsz festője a múzeumnak, és ezért kénytelen mindent egymás mellé rakni. Vagy didaktikus célból megpróbál Rembrandt és Giotto között kapcsolatot teremteni. Ezzel tudatosan az egységesség ellenében halad, a múzeumlátogatót pedig elkezdi oktatni – tudjuk, ez nem mindig szokott jól elsülni.

Ezek a gondolatok azért jutottak eszembe, mert a pannonhalmi bazilika felújításakor az építész John Pawson hasonló problémákkal konfrontálódik. A középkori gótikus bazilika, melynek központi részét a reims-i katedrális építőmestereinek tulajdonítják, folyamatosan gazdagodott reneszánsz, barokk kori romanizáló(!), klasszicista elemekkel. A legmarkánsabb, ma is látható átalakítást Storno Ferenc végezte el az 1870-es években, amikor az akkori középkor-felfogásban egy olyan Gesamtkunstwerket hozott létre, mely máig a historizmus iskolapéldájaként értelmezhető. A bencés szerzetesek egy nagyon tiszta teológiai, téri programot adtak John Pawson kezébe: ki kell alakítania egy szerzetesi templomot, mely a koraközépkori liturgikus hagyományokhoz nyúl vissza.

Hová tudom elhelyezni a kiállítótérbe Birkást vagy Nádlert? Mely tételek közé tudom beszúrni Valentyin Szilvesztrovot? Ugye milyen abszurdnak tűnnek ezek a felvetések? Logikusnak tűnne egy-egy képet leakasztani a falról, újragondolni a koncepciót, hogy az végre koherenssé válhasson. Ha az építészetet szellemi egységként fogjuk fel, ugyanilyen problematikus az összes réteg megtartása – Wagner továbbra is marad Giottóval és Duccióval együtt. Pedig az építészeti Giotto és Duccio tovább fog gazdagodni Pannonhalmán Nádler Istvánnal, mely a legerősebb szellemi rokonságot tudja felmutatni a középkori mesterek képi ábrázolásával.

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON architecture&design 2009/6. számában.