Világos beszéd

A budai városháza műemléki rekonstrukciója, korszerűsítése és bővítése.

Sokan temetik a magyar műemlékvédelmet. És akad, aki csinálja.

A budavári Szentháromság tér közepén állok. A hátam mögött a Mátyás-templom, Schulek Frigyesnek köszönhetően egy sosemvolt magyar gótika rekvizítuma. Mellette az egykori jezsuita kolostor barokk falai, mögöttük Kelet-Európa első Hiltonjával és Pintér Béla ikonikussá szokott tükrös ablakaival. Az egykori Pénzügyminisztérium, később Magyarság Háza középszerű tömbjét egy magát okosabbnak vélő kor képviselőjeként redukálta Rados Jenő az ötvenes években – egész jó lett. Hamarosan egy magát még okosabbnak vélő kor képviselőjeként visszaépítjük az eredeti homlokzatot. Jánossy Györgyék szerény diplomata-lakóháza (ma Burg Hotel) meghúzódni próbál a kavarodásban. A Szentháromság oszlop jóllakottan magasodik a tér közepén; már nem emlékszik, hogy Pogány Móric tervezte korlátját mikor is tüntette el nyomtalanul a hálátlan utókor – és nem sejti, mikor akarja majd valaki visszarakni. Házak a tér körül, vázlatokkal, víziókkal, tervekkel, építészutópiákkal és racionalizálásokkal, munkaórákkal, átdolgozott éjszakák százaival, ki- és visszaépítésekkel, szakmai vitákkal és politikai döntésekkel.

A budavári Szentháromság tér

Előttem az egykori budai városháza. Pillantásra sem méltatja a mellette elhaladó turistacsapat. Építészetileg másodrangú; kedves részletek évszázadok alatt egységgé koptatott elegye, különösebb elegancia nélkül. A sarkán álló Pallasz Athéné-szobrot Ráday Mihály műsora tette híressé. (Ráday Mihály műsorát pedig a Burzsoá Nyugdíjasok, emlékeztet a bennem élő punk.) Többé-kevésbé megmaradt középkori házak felhasználásával, Buda 1686-as visszafoglalása után lett ez a városi magisztrátus székhelye, és az ezt követő évtizedekben, folyamatos bővítésekkel nyerte el végleges formáját.

Az éttermi udvaron több száz év építéstörténete és technológiája találkozik

A kis harangtorony nem tartozott a közigazgatási funkcióhoz: az egykor itt működő kápolnára emlékeztet. 1873 után az első kerület elöljárósága kapta meg az épületet, amely a második világháborúban súlyosan megsérült, de szerencsére nem égett le. Aztán volt múzeum, akadémiai kutatóintézet, és legutóbb a Collegium Budapest otthona. Már évek óta üresen állt, amikor a Magyar Nemzeti Bank újonnan létrehozott alapítványa, a Pallas Athéné Domus Animae megvásárolta. Felújítására rögvest, még 2014 őszén meghívásos tervpályázatot hirdettek, a nyilvánosság kizárásával. A tervek közül a talán leginkább visszafogott, a Hetedik Műterem elképzelése valósulhatott meg. Az engedélyezési és kivitelezési tervek 2015 első felében készültek, a Budapesti Történeti Múzeum által megkezdett régészeti kutatással és a H-Y Kft., épületkutatásával párhuzamosan; az építészek ezt követően folyamatosan részt vettek a kivitelezés felügyeletében, a kutatási eredmények fényében, szükség esetén módosítva a terveket.

A finom geometriájú udvari üvegtető meglepően sok technikát képes elrejteni.

Az idén ősszel megnyitott épület az alapítvány (illetve jogutódja, a Pallas Athéné Domus Sapientiae Alapítvány) székhelye, valamint a győri Széchenyi István Egyetemmel közösen működtetett Doktori Iskola otthona. Ellentétben az eltelt évtizedekkel, az épület földszintje és pincéje nyilvánossá válik; a környék turistaforgalmát és persze a ház történeti értékét mérlegre téve ez roppant jó döntés.

Ezzel a házzal a kezében, ezen a helyen a Hetedik Műterem vezetője, Szabó Levente joggal érezhette (volna), hogy rajta a világ szeme. A világot azonban más kötötte le. Az épület rekonstrukciója kívül maradt a magyar köztudat formálói és fogyasztói valóságán; a sajtó többet foglalkozott az épületbe megrendelt szőnyegek értékével, mint a felújítással. Ugyanezt azonban elmondhatjuk az örökségvédelem épp eközben lezajló, radikális átalakításával, ezzel párhuzamosan a hatósági felügyelet felbomlasztásával kapcsolatban is. A terveket egyáltalán nem kellett bemutatni műemléki tervtanácson – ez az elmúlt évtizedekben megszokottá vált, vétójoggal rendelkező szakmai konzultációs fórum 2015 óta nem létezik. Az építész a helyszínt kutató régészekkel, szakemberekkel és a műemlékfelügyelővel egyeztetve döntötte el, hogyan viszonyul a feltárt értékekhez. A beruházó javára kell írnunk, hogy saját érdekeit és ötleteit – kevés kivétellel – nem helyezte az építész fölébe, és támogatta annak működését. Az építész javára, hogy – ellentétben a tervpályázaton mások által prezentált hagymázas víziókkal – tiszteletben tartotta a ház történetiségét. Ha nem lenne hátborzongató, azt is mondhatnánk: szerencsés helyzet.

A padlástérbe vezető feljáró a kevés, félreérthetetlenül kortárs új tér egyike

A pályázatnyertes víziótól a kész házig tartó út azonban számos kérdést vetett fel, amelyek megválaszolása nem bizonyult könnyűnek. Egy-két évtizeddel ezelőtt még meglehetősen egyértelmű lett volna az épületre váró sors, a magyar műemlékes szakmát a közelmúltig uraló, közmegegyezésre alapozott eljárásoknak köszönhetően. Az örökségvédelem nyolcvanas években indult átalakulása azonban mára hozzánk is elért. Legradikálisabb vonulata, amely Tallinn, Potsdam, Berlin belvárosában évtizedekkel és századokkal ezelőtt eltűnt palotákat épített fel, immár hazai példákat szül, romok helyére felhúzott hófehér váracsokkal, a világháború idején elpusztult házak, terek, szobrok mind terjedő rekonstruálásával. A történelem megértése helyett annak korrekciójára törekvő szemlélet végletesen megosztotta a szakmát és a közvéleményt egyaránt. Mit lehet ebben a gyanakvó, ellenséges, elbizonytalanodott közegben kezdeni egy olyan kihívással, mint a budai városháza?

A tetőtér épen maradt fedélszék-szakaszai kortárs plasztikaként jelennek meg a fehér térben.Az Európából begyűrűző problémára választ egy szinten mostanában elterjedő gyakorlat kínál. Mind gyakoribb, hogy jelentős műemlékek helyreállítását nem a szigorúan vett örökségvédelem szakemberei, hanem gyakorló építészek vezetik, módját keresve annak, miként tudják megőrizve adaptálni a helyreállítandó házakat úgy, hogy közben nem válnak idegenné saját alkotói világukban. Azaz a történeti mellett egy új, esztétikai szempont is megjelenik, a feladat komplex szemléletét feltételezve. Erre a hozzáállásra jellemző a legapróbb részletekre kiterjedő figyelem, a sablonmegoldások kerülése, a minimalista, tiszta anyaghasználat, az időtlenségre törekvés – és gyakorlatába akár értékes, de a nagy egész tekintetében másodlagosnak minősülő részletek eltüntetése is beleférhet. Ez a szemléletmód (már csupán az érintett épületállomány miatt is) jellegzetesen európai, még ha legszebb példái – David Chipperfield Neues Museuma, a velencei Punta della Dogana és a Palazzo Grassi helyreállítása Tadao Andótól, vagy épp John Pawson pannonhalmi munkája – nem is feltétlenül kontinentális építészek munkái.

A földszinti könyvesbolt terében egykor Buda magisztrátusa tanácskozott

A Hetedik Műterem munkájában fontos hivatkozási pont ez az európai gyakorlat. A budai Móricz Zsigmond körtéren álló, harmincas évekbeli közlekedési épület, a „Gomba” helyreállításánál már bizonyították, hogy kis léptékben alkalmazható. A városháza kiváló lehetőséget kínált a hazai viszonyoknak megfelelő továbbfejlesztésre, amelyet az épület funkcionális megújulása is támogatott. 

A földszint új, nyilvános funkcióiból következett, hogy az eddig működő egyetlen, Szentháromság utcai bejárat mellé megnyissák az Úri utcai egykori kaput, amelynek kőkeretébe csak egy új acél-faszerkezetű kaput kellett beilleszteni. Emellett két további, kortárs megjelenésű ajtó készült, a Szentháromság utcából nyíló, egykori sikátor helyén, illetve a Tárnok utcai oldalon. A homlokzaton ez a két, sötét fémbéllettel feltáruló nyílás a legmarkánsabb kortárs elemek. A höbörcsös vakolat, amely valamikor a 19. században boríthatta a falat, tervezői döntésként került fel újra, akárcsak a nyílászárók szürke színe. A kőszerkezetek lazúros festése az építés korabeli vakolt állapotot idézi vissza a 20. századi helyreállítási gyakorlat által preferált, natúr felület helyett. Jó végre olyan szerelt lábazatot látni egy műemléken, ami nem töri meg szellőzőlyukakkal és -résekkel a homlokzat harmóniáját.

A két nagykapu a ház egy-egy udvarába vezet; az Úri utca felőliben az étterem vendégtere, a másikban általános fogadótér kapott helyet. A négyévszakos használhatóságot mindkét helyen a lefedés tette lehetővé. Az emeleti párkány fölé behúzott lapos üvegtető az itt elrejtett technológia mennyiségével önmagában is műszaki csodának számít. Hogy mégis ennyire könnyed és elegáns, azt nem kis részben a gerendákba rejtett világításnak köszönhető. A belépve azonnal feltűnő másik érzékeny pontot a burkolatok jelentik. Míg a belső közlekedőterekben az eredeti solnhofeni mészkőlapokat egészítették ki, a korábban nyitott terekbe sötétszürke gránit került, kiosztásában kissé a macskakövezést idézve. A nagy igénybevételnek kitett helyiségek szépen kivitelezett terrazzopadlója már a kortárs beavatkozásokhoz tartozik, akárcsak a boltozott középkori szobák téglaburkolata, amely a felek mentén színezett betonra vált. Mozaikként a kellemes színű solnhofeni kő jelenik meg a mosdók padlóján és falán is. A változatosság egyáltalán nem zavaró, sőt, kifejezetten jóleső az egyes terek funkcionális elkülönítése, egyedi arculatának kialakítása érdekében.

A tetőnyergen ülő harangtorony helye a tetőtérben épített kubusként jelenik meg

A földszinten az Úri utcai étterem mellett egy kis kávézóval kiegészített könyvesbolt, valamint egy tervezett érmekiállítás gazdagítja majd a nyilvános funkciókat. A pinceszintet ugyancsak a nagyközönségnek szánják. A legkülönfélébb anyagokkal és módokon beboltozott, javarészt török előtti terek látványa önmagában is lenyűgöző. Ezzel együtt itt komolyabb beavatkozásokra volt szükség: az egyik udvarban megnyitottak egy korábbi lejáratot, és a pincerendszerben is szükségessé vált két áttörés. Ennek köszönhetően viszont bejárhatóvá vált egy négy részből álló, középkori szakasz, ahova a tervezői vízió apró, a ház történetét bemutató kiállítást képzelt el.

Az emeletre a legegyszerűbben a két udvart elválasztó díszlépcsőházon keresztül jutunk fel. A budai Matthäus Nöpauer provinciális barokk munkája a budai barna mészkő természetes színét mutatja – bár ez nem autentikus, mára így szoktuk meg. A lépcsőházi tér vasalatos ablakai vélhetően eredetiek; barokk kori az innen nyíló dísztermi ajtó is, bár eredetileg nem ebbe a házba készült. A lépcsőházban felérve jobbra az alapítvány reprezentatív szobasorát találjuk, benne az egykori városi tanácsteremmel, amelynek a Mátyás-templomra zárterkéllyel néző helyisége most tárgyaló. Balra oktatási célú helyiségek sorakoznak. Még feljebb újonnan kialakított lépcsőház vezet. A tetőszerkezetnek azok a részeit, amelyek csodába illő módon átvészelték a második világháborút, eredeti minőségükben újították fel; az évszázados gerendastruktúra most a tér legfontosabb dísze. Alatta-közötte épített dobozok rejtik a mostani irodafunkcióhoz szükséges tereket, rakodókat. Az udvar felé megnyitott, hatalmas ablakokon ömlik a fény a térbe – az utcai fronton csak a régi ökörszem-ablakok láthatóak. Befelé néz a két kényelmes méretű terasz is.

A korábban raktárként használt pincék teljes értékű, kifejezetten hangulatos terekké váltak.

A házat lehetetlen határozott jelzőkkel leírni: ezernyi apró történeti és kortárs részletből áll. Az étterem alatt újra megnyitott egykori börtöncellák, a földszinti ülőfülkék, a meglepő helyeken előbukkanó középkori pillérek, barokk freskótöredékek, az egykori kápolna és kincstárának mennyezeti stukkói önmagukban nem meghatározó, de összességükben izgalmas rétegét adják az épületnek. Ugyanez mondható el a most beépült kortárs elemekre: a szemináriumi termek beépített fogasfalára, az autentikusság érzetét keltő Berker porcelánkapcsolókra, a nagy figyelemmel kiválasztott burkolati anyagokra. A kedves, műemléki szabálytalanságokat még elevenebbé teszi az épület egészét végigkövető, gondos információs rendszer. A háromnyelvű ismertető táblák grafikai kialakítása Polgárdi Ákos munkája, akárcsak az információs rendszer, a Pfannl Egon-féle homlokzati műemléki tábla újraértelmezése, illetve a huszártorony frissített számlapja.

Az oktatási, adminisztrációs, irodai és nyilvános funkciók együttes betuszkolása erre az egyébként nem nagy, úgy 3800 négyzetméteres helyre meglepően kevés kompromisszummal sikerült. A kitisztított műemléki terek mellett a legizgalmasabbak azok a pontok, ahol az évszázados falak különösebb erőlködés nélkül váltanak kortárs elemekre. A csúcs egyértelműen a tetőtér, de az elnöki titkárság épített bútorfala, a különleges térélményt kínáló tetőtéri lépcsőfeljáró vagy a modern elemekkel megtoldott, régi csigalépcső látszólagos egyszerűsége mögött is komoly szellemi munka rejlik, a váltások feltűnésmentes, de érzékelhető megtervezésétől a gépészet és a technológia legteljesebb eltüntetéséig. Utóbbi szempontból a munka kifejezetten imponáló. A működtetéshez szükséges gépészetet sikerült az éttermi udvar mögötti, félreeső szárnyban eldugni, a középkori és barokk boltozatok feltöltései pedig kiváló lehetőséget kínáltak az épület behálózására. A belsőépítészet nem nélkülözi a minőségi elemeket, a különféle irányokból érkező elvárások miatt azonban meglehetősen eklektikus, időnként felesleges darabokkal terhelt – lásd a sajtót is megjárt békésszentandrási szőnyegek.

Esti fényben is jól láthatóak a régi részek és a kortárs kiegészítések

Némi bizonytalanság a hagyományos megközelítéssel megmutatott-feltárt részleteknél érzékelhető. Az éttermi udvarban, illetve a könyvesbolti helyiségekben kialakított padlószinti bemutatóablakok, a főhomlokzaton vakolás nélkül hagyott, egykori sarokkiképzést demonstráló falsáv didaktikus, az egésztől idegen elemekként jelennek meg. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé sikerültek, de idegen akcentusként keverednek az egyébiránt koherens európai építészbeszédbe. A látszat csalóka: a csonka történelem, a megsemmisült középkor mégis-megmutatásának muszája nem segíti azt az építészi víziót, amelynek nem a megszépített múlt, hanem egy önazonos jelen megmutatása az egyértelmű célja.

A Szentháromság tér közepén állok, és egy házat nézek. Emberöltők óta itt van, Budapest és az ország közepén. A házat most én olvasom, aztán írok róla: van miért és érdemes is. Volt egy csapat, akik újraalkották a történetét. Évtizedek múlva majd megint megáll itt valaki. Vajon érti-e majd, miért volt fontos mindez?

 

Tervezés éve: 2015

Átadás éve: 2018

Építtető: Pallas Athéné Domus Animae Alapítvány

Generáltervező: Hetedik Műterem Kft.

Felelős tervező: Szabó Levente DLA

Építész és belsőépítész tervezők: Biri Balázs, Alkér Katalin, Bartha András, Terbe Rita DLA, Tolnai Zsolt

Építész és belsőépítész munkatársak: Barta Fruzsina, Bartis Kata, Breuer Anna, Dolmány Rita, Halmai Dénes, Kunczi András, Marton Rozália DLA, Mihály Eszter,

Páll András, Pelle Zita, Simon Orsolya, Szeles Gábor, Szigeti Nóra, Villányi Norbert (pályázat: Gyulovics István, Kovács Zsófia)

Információs rendszerek, épületgrafika, óraszámlap: Polgárdi Ákos

Műemléki felügyelő: Muskovszkyné Dr. Janotti Judit, Deli Sándor

Épületkutatás: Bor Ferenc, Dr. Mentényi Klára, Dr. Szentesi Edit, Lángi József, Simon Anna, Tóth Timea (H-Y Kft.)

Régészeti kutatás: Dr. Végh András (BTM), Juan Cabello (H-Y Kft.), Benda Judit (BTM)

Toronyóra restaurálás: Kovács Jenő, Kovács András

 

A cikk megjelent az Octogon Magazin 146 - 2018/6 lapszámában.

 

SzövegKovács Dániel

ÉpítészetSzabó Levente (Hetedik Műterem Kft.)

FotóDanyi Balázs




Ha tetszett a cikk, és szeretne előfizetni magazinunkra, itt teheti meg.

Kapcsolódó

Egyedülálló organikus dizájn a HillSide-ban
  • 2017-12-13 14:01
  • Tér

Egyedülálló organikus dizájn a HillSide-ban

​Erőteljes vonalak, organikus dizájn és sok zöld jellemzi Bel-Buda egyik legelegánsabb irodaházának lobbyját.

Portugália beköltözik a Bartók Béla útra

Portugália beköltözik a Bartók Béla útra

Indul az Eleven Tavasz, design vásár és kiállítás Budapest Kulturális Főutcáján.

Hirdetés