A geometrikus arányok erejével játszik ez a budai családi ház, de mégis kerüli a szimmetriát

Ennek a háznak a homlokzata az erőteljesen visszaugró részekkel szinte feloldódik, az üvegfelületek között konzolszerűen jelenik meg. Erről szóló írásunk a 194-es, 2024/6-os lapszámból közöljük.

• Szöveg: Götz Eszter
• Fotó: Mudri László
• Olvasási idő: …

Hirdetés

A budai hegyvidék egyik rejtőzködő csodája az Ördögorom sziklasora alatt kanyargó Edvi Illés út: a város része, ugyanakkor csöndes, hosszan elnyúló katlan két, sűrű erdővel benőtt hegyvonulat között. Egyik oldalán csaknem függőlegesen borul fölé az orom, a másikon családi házak, villák, kertek szakítják meg a természet birodalmát. Egy ilyen helyre új házat építeni igazi kihívás, hiszen az erős lejtésű telkek és a szemközti sziklavonulat árnyéka erősen korlátozzák a telepítés lehetőségeit.

Miből indul ki itt a tervező? Mérlegeli, hogy a ház elegendő fényt kapjon, ugyanakkor az utcaszinttől ne egy hosszú, meredek lépcsőn kelljen felkapaszkodni a telek felső végére telepített házig, ami nemcsak kényelmetlen, de még ketté is vágja a kertet. Szepesi János építész és csapata a legkézenfekvőbb megoldást választották: azt a helyet jelölték ki, ahová még a legalacsonyabb téli napfény is besüt, ez lett a kétszintes családi ház földszintje, egyben a teraszosan kialakított kert legnagyobb vízszintes egysége. A kaputól fölvezető, két kert-domb közé bevágott lépcső szabadon maradt, nem fedték le – ehhez persze kellett a megbízó család rugalmassága, akiknek fontosabb volt a kert és a ház összhangja, mint az, hogy esőben-hóban is száraz lábbal érkezzenek haza. Így a meredek kert és a prairie-stílusra emlékeztető, vízszintesen hosszan elnyúló ház kiegyensúlyozott kompozícióját nem töri meg egy kényszerű plusz építmény.

Maga a ház őszinte, egyszerű és derűs, együtt lélegzik a kerttel, a tájjal. Földszintjén a bejárat csak egy a kertre nyíló számos, padlóig érő tolóajtó között; a homlokzat pedig az erőteljesen visszaugró részekkel szinte feloldódik, az üvegfelületek között konzolszerűen jelenik meg. A barnásszürke téglaburkolat sötét tónusát a mélyen kinyúló, alul ferdén felpöndörödő előtető alsó síkján és a földszinti beugrók oldalfalán akácfa borítás ellensúlyozza, a két szín gyönyörűen egészíti ki egymást, meleg, otthonos, levegős atmoszférát kelt.

Az összképet ez határozza meg, de az oldottság nem szertelen; érezhető a geometrikus rend, a kiegyensúlyozott arányok ereje, ami ugyanakkor kerüli a szimmetriát, inkább a használathoz igazítja az egyes részek viszonyát. Ezért lett az aszimmetrikusan egyik oldalra tolt és a hosszanti homlokzattól hátrahúzott felső szint inkább penthouse, mint emelet, amelynek szélesen kinyúló előtetője a ház közepe felé továbbfut és egy keskeny, konzolszerű falon ér véget, fedett-nyitott teraszt kapcsolva a szobákhoz, és ezért került a földszint jobb sarkára is egy ugyanilyen „kiharapás” által kialakított fedett teraszrész.

A kert felől úgy tűnik, itt minden egyértelmű, a ház szinte átengedi magán a tekintetet. Belépve azonban rögtön egy meglepetés fogad: a bejárattal szemben egy három oldalán üvegfallal körülvett átriumkert engedi be a fényt, a közepén magasodó fa már eléri a felső szintet; az átrium negyedik, hegy felőli fala látszóbetonból készült, és futónövények kapaszkodnak fel rajta. Innen balra a gyerekszobák és egy közös gyereknappali, fürdő kapott helyet – kiegészülve a szobák közötti fedett-nyitott résszel a tető alatt –, jobbra pedig a nappali-konyha-étkező tágas terébe érünk, ahol világosszürke és fekete árnyalatok váltják egymást.

A család működését rendszerint a konyha elrendezése mutatja a legpontosabban; itt is szépen leolvasható a konyhaszigethez csatlakozó hosszú reggelizőasztalról, hogy a négytagú család otthonában gyakori a baráti társaság, ahol a gyerekek és a felnőttek külön is tudnak étkezni a közös térben. A nappali és az étkező tolóajtókkal minden lehetséges irányban közvetlen kapcsolatot tartanak a kerttel, illetve a fedett sarokterasszal, és a konyhapult fölötti két bevilágítónak köszönhetően a hegyoldalnak simuló belső rész is nagyon világos. Mögötte pedig, a hegybe mélyedve, a konyha felé egyszerű bútorként mutatkozva, még egy kamra-tárolót és egy mosókonyha-gépházat is ki lehetett alakítani.

A felső szint a szülőké, itt is a legszükségesebb terek, a racionális elrendezés és a nyitottság volt a vezérgondolat: háló, fürdő, gardrób és persze a két oldalra is megnyíló terasz. Itt éri a látogatót a ház másik nagy meglepetése: a terasz a kert felső részébe fut ki, ami zöld dombként borul a földszinti tömeg fölé. Előtte szintén téglával burkolt mellvéd fut, ami ezen a szinten is kijelöli a ház kontúrját – így az emelet a terasszal és kertrésszel, valamint az átriumudvar fölötti könnyed acélkerettel együtt a földszinttel azonos alapterületet foglal el.

Az átláthatóság és a szervezettség ritka harmóniája járja át az egészet és a részleteket is. Az utca felé néző kerítés keskeny acél pálcái nem zárják el a kertet a tekintet elől, cserébe bentről kifelé is szabad az átlátás. A két szint minden helyiségét meghatározza a szemközti, fenséges szépségű erdős hegyszirt látványa. Ez a hely egyszerre békés és kényelmes, fegyelmezett és szabadságot kínál. Telepítésével és megformálásával, anyaghasználatával és színeivel, a külső és belső terek közvetlen viszonyával a ház építészet és természet összhangját közvetíti – egy olyan korban, amikor ez a kettő gyakran inkább ellenségnek tekinti egymást.

További képek a cikk végén található galériában!