Műemlékmás Szöveg: Varjasi Farkas Csaba
Sokan kíváncsian várták a Fortuna utcai ház elkészültét. Lehetek őszinte? Én kis rémülettel szemléltem a faltöredékek fölött régóta szomorkodó irdatlan beton ívet, majd a sorról sorra emelkedő Reimholz-téglákat (tetszik tudni, az a szürkés árnyalat!). Mi lesz, ha éppen most veti el a sulykot, bicsaklik meg a ceruzája, lő túl, miegyéb? Itt, a vár sarkalatán, otthoni pályán.
Tíz év rengeteg nagy idő, pont lezajlott alatta egy, két, há' rezsimváltás, piacosodás, gatyásodás és tollasodás. Rengeteg új gondolata születhet az embernek kutyasétáltatás közben ennyi évek alatt, el is vethet ebből több tucatnyit. Reimholz Péter tíz éve — már megbocsásson — rágja a gittet, mitévő lenne ezzel a gazdagon rétegelt történelmi ingatlannal. Lett volna akadémikusok pihenőháza, aztán német vállalkozók ingatlanfektettek bele, végül a kellő arányú pénz, posztó és kurázsi egy svájci cég révén jött össze, akik olyan bizniszben utaznak, mint a Tenerifén bérnyaralóbérletbe feccölő alsó-közép-közép osztályos magyarok: tízezer márka fejében minden évben máshol lehet turnust váltani, félpanzióval vagy féllel sem. Mi még Tenerifét hajszoljuk, Korfu a menő, de egy hegylánccal odébb már rájöttek, hogy az UV-sugarakkal sújtott semmittevés helyett a városi nyaralás kelendőbb. Ilyen svájciak fognak kvártélyozni a várban. Ez nagyon rendben van, azt gondolom.
A kiindulási alap egy középkori romhalmaz, barokk maradványokkal és háború utáni gyatra mentési kísérletek nyomaival. Szabályos régészeti feltárás és leletmentés során feltérképezték a történelmi rétegeket, a valószínű átalakításokat, toldásokat. Műemlékes és építész legyen a talpán, aki ilyenkor eldönti: mi az, ami megmarad, ami látható, kiegészítendő, elbontandó, betemetendő. Nyilván kötetnyi tanulmányt lehetne írni a munkálatokról, a kincskeresésről, a sötétben tapogatózásról, a véletlen felfedezésekről, a hibás és jó döntésekről. Az építésznek viszont házat kellett húznia a romok fölé és alá, három emelet mélyen és magasan. Történelem ide vagy oda, négyzetmétert kellett adni az üdülőrészvényesek talpa alá. Reimholz Péter pedig belevágott a nagy időmasszába, és szeletekre bontotta, hátha tudna valamit kezdeni a beszédesen hol így, hol úgy egymásra halmozott kövekkel. Két történelmi síkot metszett ki magának az építész: a valaha volt középkori udvarházat és az ostrom után átépült barokk palotát. Ez a két történelmi és stíluskorszak kapott hangsúlyt különböző mértékben és helyeken az épület architektúrájában.
fotó©Hapimag
A Fortuna utcai főhomlokzat játékos skizofréniával mindkét vonalvezetést exponálja, mint egy szimfónia nyitánya: a baloldalon, az eredeti kapubejáró köré szervezve esetlegesebb, ziláltabb képet mutat a ház, szinkópás ablakosztással és a felületbe ágyazott kőmaradványokkal. A jobb oldali traktuson a kitüntetett főbejárat lendületes íve felnagyítva és absztrahálva megismétli a kapubejáró formáját. Itt szabályos ablakosztás és homogén falfelület emlékeztet a barokk arányrendszerre. A sarkon átfordulva a Kard utcába a két időszelet már nem párhuzamosan, hanem egymásra vetítve, helyenként teljesen összemosva jelenik meg. A romok megtartásával, illetve feltárásával kialakított földszint egymásra fektetett skiccpausz-vázlatok kavalkádjának tűnik első pillantásra. Az építész sajátos fintora, hogy a valaha volt középkori üzlet félköríves ablakai felülírják az időben későbbi, szabályosan sorjázó barokk ablakkávák roncsait. Vonatkozó adomák szerint csupán a jó szerencsének és egy rendszeresen arra latolgató idős bácsinak köszönhető, hogy rábukkantak a befalazott ablakkávák darabjaira, amiből rekonstruálták az eredeti állapotot. A vonatkozó adomák arról is szólnak, hogy mindebből semmi sem lett volna, ha a gáláns befektető nem nyeli le a több mint tízmilliós többletköltséget, amibe az ablak-kirakósdi került. Mindez csak zárójelben.
Mert mindeközben a két emeleti szint a történeti rekonstrukciótól elrugaszkodva újra könnyed játékba kezd, frivol tréfát űzve korszakokkal, ritmusokkal. Lezárásként a vadonatúj Kard utcai hátsó traktus monoton ritmusú ablaksora és következetes homlokzati tengelyrendszere vezet át a tipikus barokk vári házak regimentjébe. Finom gesztusok egyénítik a ház külső köpenyét és szabadítják meg a szigorú történeti gúzstól: a sarok visszahúzása az emeleti szinten érzékenyen kommunikál a szemközti ház kiugró ablakával; a mészkő tagozatok egyszerű faragványai — hal, kagyló, alfa, ómega és a furmányos évszám — olyan játékok, amik nélkül az épület csak korrektül megoldott házi feladat marad. A dolgozat lényegi része természetesen a nagy ívű bejárat mögött mutatja meg magát. A megtartott eredeti boltozások és kőfalak mellett kevés, visszafogottan használt és nagyon jó minőségű anyag jelenik meg a belső térben: világos, minimálisan profilozott fa, durva nyersszürke vakolat, semleges padlóburkolat, dobozként lebegtetett álmennyezet.
A lebegés, a modern anyagoknak és szerkezeteknek az eredeti felületektől való visszahúzása következetes motívum, ami ez esetben jóval több, mint esztétizáló formai elem. A bejárati szélfogó mennyezete, az íves fordulóval ellátott U-alakú főlépcső — a hazai lépcsőtermés legjava —, a pinceszinten kialakított szauna és fürdő, illetve a bal oldali utcai traktusban a valamikori pincében felállított betontepsi — jelenleg a legszürreálisabb pingpongterem, amit ember megálmodhat — mind a meglévő textúrák elé húzott szerkezetek. A pince érdekessége egyébként, hogy a most beiktatott, betonlábakon álló önhordó födém a legkorábbi középkori padlószintet tükrözi. Alatta húzódnak folyami kavicságyon a gépészeti csövek és vezetékek: idáig mélyítették le évszázadok során az aljzatot, a ház folyamatos bővítéséhez használt követ kibányászva. Hely híján nehéz lenne részletezni a szerény méretei ellenére rendkívül összetett épület egyedi megoldásait: a barlangpincét, az intim, zárt térré avanzsált kapualjat a csatlakoz— üzlethelyiséggel, a szinteltolással a régihez ragasztott új tömböt a lak—szobákkal, a vári környezetben idegen, mégis hiteles texturált téglaborítást, vagy a kissé bumfordira sikeredett rámpás bejáratot a járda vonalában, ami tetszik vagy nem, mégis határozottan oldja meg a több évszázados szintkülönbség problémáját.
Reimholz Péter kellő cinizmussal viszonyult a komoly kihíváshoz, merte szabadon kezelni a történelmet, felszabadultan, megilletődöttség és görcsös megfelelnivágyás nélkül. A saját kreativitásának biztos tudatában alkotó építészen talán számon kérhető a múlt iránti alázat. Reimholz azonban őszintén, képmutatás nélkül szemléli az építészeti és kulturális maradványértéket. A barokk ledarálta az utca fölé kiugró felső szintet, kiegyenesítette és levakolta a homlokzatot. Lépcsők maradtak a levegőben lógva, boltíveket falaztak vagy bontottak el, többször váltott dimenziót a ház. Melyik korszak, melyik stáció a mérvadó? Az építész alázata ez esetben bölcsen a múlt mestereinek szól: egy szépen rakott fal vagy boltív elsőbbséget élvez a gyatra kőművesmunkával szemben. Reimholz szabadon kezeli a félkészen kapott históriát — nem ráépít, hanem mellé, köré, hozzá. Ennyiben nyújt lényegesen többet, mint a bátortalan, görcsös, szolgai, vagy éppen érzéketlenül kontár műemléki felújítások, amikből számolatlanul akad ország és város szerint s tova.
A Hapimag Irodaházról szóló szöveg nyomtatásban megjelent az OCTOGON architecture&design 2000/2. -es számában.
