A terv létrejöttében szerepet játszottak azon előtanulmányok, amelyek a rakpartok építéstörténetét vizsgálták. Ennek kapcsán került sok egy olyan tér létrehozására, amely a tekintet számára is elérhetővé teszi a dunai panorámát, továbbá képes arra, hogy a víz közelében viszonylag sok embert befogadjon. A Margit híd megfelelő helyként adódott, amelynek az esedékes felújítás is további lendületet adott. A középpillérnél érzékelhetővé vált egy olyan üres hely, egyfajta – az előbbiekben is említett – hiány, amely arra késztette az építészt, hogy a Duna jelentéskörét egy hozzáépítéssel tegye dinamikusabbá, megszüntetve a hiátust.

A terv a hely adottságait igyekezett kihasználni, illetve a Margitsziget által megteremtett kontúrt folytatni. A déli oldalra szánt hozzáépítés egyfajta árral szemben úszó objektumként jelenik meg, amely szintben is hasonul a szigethez. Talán legérdekesebb megoldása a tervnek az a játékosság, amely normál vízállásnál szerves részként mutatja fel az architektúrát, árvíz esetén viszont elrejtve a kapcsolódást, önálló szigetként jelenik meg. Azért (is) érdekes a megoldás, mert a pontszerű, statikus látványt hozzáigazítja a Duna mindig változó teréhez, egyfajta narratív-elbeszélői szempontot hoz létre, mely által  az objektet szemlélő, vagy abban benne lévő személy maga is részesévé válik a folyó történésének. Épület és természet megnyerő párbeszéde bontakozik ki, amelyben az alázat kulcsszerepet játszik az architektúra részéről.

A Margitsziget déli részét 230 méterrel meghosszabítva jön létre az a hozzáépítés, amelyen elhelyezkedik maga az épület. 110 méteres hosszúságával, és 10 méteres szélességével a partról nézve is jelentős méretű architektúráról beszélünk. Elegedhetetlen az épület értelmezéséhez a pyrogránit burkolat, valamint a nagy egybefüggő üvegfelületek szerepe; a víz transzparenciájához olyan anyagot kellett választani, ami valamilyen módon erre a tulajdonságra megfelelően tud reagálni. Az építész a vizualitás területén is igyekezett párbeszédet kialakítani, ennek érdekében olyan anyagokat használt fel, amelyek képesek interakcióba, egyfajta kommunikációs szituációba lépni a Dunával.

Az összefüggő üvegfelületek mintegy leképezik a víz főbb tulajdonságait, tükröznek, ugyanakkor áttekinthetőek. Azáltal, hogy a szerkezet kiemeli, kitünteti az üveget, egyfajta tükrös szerkezetként önmaga válik a folyó transzponált másává, de már a folyó medréből kilépve, vagy legalábbis azt vertikálisan meghaladva. A pyrogránit az üveget kiegészítő vagy azzal (is) dialógusba lépő anyagként van jelen az épületen, amely nem csupán történeti kontextust teremt (hiszen a fagyálló épületburkoló kerámia feltalálása Zsolnay Vilmos nevéhez kötődik), hanem sajátos színvilágával, és anyagtulajdonságaival reagál a Duna rezzenéseire.

Több funkciót is egyesít magában a belső tér centrális pontja: konyha, kiállító tér is található benne, a vetítőterem pedig egy sajátos vizuális élményben részesíti a látogatót, az építész elképzelése szerint egy történelmi kisfilmre rámaszkolt valós képsorozat képkockái peregnének a vásznon – amely szép szimbólumban egyesíti a történeti hagyományokat a jelenkori multimediális kihívásokkal, és egyúttal magának az épületnek az önreflexív metaforikáját is magában hordozza.

A Duna egésze - Bonta Gáspár diplomatervéről címmel a szöveg nyomtatásban megjelent az OCTOGON 2009/6 -os számában. Szerző: Kovács Péter.