Az üzlet a „gúzsba kötve táncolni” tipikus esete. Az újjászületett Párisi Nagyáruház oldalsó, keskeny és magas üzlethelyiségének kevéske négyzetméterén ugyanis három különböző funkciót kellett elkülönítenie az iroda fiatal tervezőinek.

A végeredmény mégis légies és intim. A márka kötelező design elemei, mint a DNS mintákkal áttört fal, vagy a kozmetikumok összetevőit megjelenítő tárlók, csupán kellemes kiegészítőként hatnak a tervezők könnyűszerkezetes „szépségkapszulája” mellett. A térnövelő megoldás hamarosan jó eséllyel léphet elő nemzetközi brand elemmé, mivel szellemes módja a nyitott eladórész, és a befogadó spirálformába öntött „élmény” szekció elválasztásának.

A kapszula félig nyitott alja a termékek kipróbálásához, míg a belsejében elrejtett, csigalépcsőn megközelíthető zárt szobácska kozmetikai kezelésekhez kínál intim helyszínt. Szinte lebeg a térben, köszönhetően gondosan méretezett és formált tömegének és az alsó megvilágításának. A gubó aprócska belső tereiben a fehér szín és a teljesen falba süllyesztett – szintén sci-fi filmet idéző - tárolók mellett a szemmagasságban körbefutó, hátulról megvilágított holt-tengeri panorámakép biztosítja a tágasság érzetét.

Az ajtóhoz közeli, termékeket bemutató térrészben nagy méretű panelekbe töltött só és iszap, a kötelezően használandó sötétbarna falszakasz, illetve a nyers, rusztikus hangulatú fehérített fa polcok teremtik meg az alapvetően letisztult, fehér enteriőr ellenpontját, bár valójában nem sima az sem, ami annak látszik. A kapszula finom bőrnek tűnő felületét autók műszerfalánál alkalmazott felületképzéssel érték el, a panelekből épült fal pedig az ajtón át érkező surlófényben megmutatja viaszos vakolatának köszönhető finom fényét és mintázatát.

A kötelező funkciók mellett megmaradó kisebb-nagyobb résekbe kerültek a technikai helyiségek és tárolók, az épp aktuális hézag formájának megfelelően kialakított lépcső alatti szellőző, vagy éppen mindkét szintről használható polcrendszer. A felületes szemlélő számára mindez egyszerűnek és magától értetődőnek tűnhet, pedig a tér minden egyes centimétere egyedi megoldást kívánt.

Szöveg: Réz Lola

Építész: Alexa Zsolt, Schrek Ákos, Rabb Donát (minusplus)
Fotó: Imre Barnabás

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON architecture&design 2010/2. számában.