Hasonló elmozdulás eredménye, hogy Barcelona kortárs múzeumát véletlenül sem a turista útvonal mentén helyezték el, és az sem számít degradálónak, hogy az új zágrábi intézménnyel szoros kapcsolatban álló budapesti Ludwig a Várból a bezárt gyárak és a közvágóhíd vonzáskörzetébe költözött. Az új lakótelepekkel szegélyezett, gyér beépítettségű közegben a zágrábi Kortárs Művészeti Múzeum nagy teret hasított ki magának, szabadon lélegzik – az épületet körülvevő hatalmas betonplacc első pillantásra konténeráruházak parkolóját idézi. A genius loci hagyománya ez esetben értelmezhetetlen, mégis az egymás felett elcsúsztatott, üvegfalú dobozok sajátos hangulatot teremtenek a horvát főváros meglepő sebességgel fejlődő negyedében.
Egyetlen kortárs művészetet bemutató intézmény sem tudja kikerülni a múzeum szerepével kapcsolatos állásfoglalást, az épület jelentőségét pedig az adja, hogy mennyire találó ez az állásfoglalás. Lehetséges válasz lehet például a szoborszerű megfogalmazás, a szikrázó bilbaói Guggenheim alkonyatkor az űrből is látszik, Libeskind berlini Zsidó Múzeuma pedig maga az emlékmű, amelyen a kiállított tárgyak szinte koloncként függnek. Ennek épp az ellenéte, amikor a múzeum a szentély szerepében – mint a művészet temploma – tűnik fel. Ha ebből az alázatos odafordulásból kivonjuk a szakrális dimenziót, megkapjuk a konténer-modellt, amely a múzeumot a műtárgyak professzionális raktáraként és bemutatótereként kezeli. Zágráb új múzeuma e vonal mentén fejthető fel, de a Herzog & de Meuron által tervezett Götz Gyűjtemény egyenes ági leszármazottja, amely a művek raktárának olyan tiszta megformálását adja, hogy az eredmény mégsem nevezhető teljessséggel profánnak.
Igor Franić a kopolitüveg-burkolat színjátékaival és az épület tömegéhez képest karcsú oszlopokkal finomítja a beton brutalitását. Az épület struktúrája egy hármas osztatú dobozrendszeren alapul, amely a bújtatott földszinti üvegcsarnok fölé emelve lebegni látszik. A térszervezés központi kérdése, hogyan helyezkednek el egymáshoz képest ezek a dobozok és hogyan kapcsolhatóak össze. Madártávlatból kiegyenlítettnek tűnik a tektonikus szerkesztés, de az épületben sétálva már sokkal nehezebb átlátni a dobozok rendszerét, ugyanis a két második szint nem egy vonalban helyezkedik el. Ennek az osztott rendszernek köszönhetően a tér bejárásának sokféle útvonala kódolt, ez a "kószálás", flaneur magatartás a kortárs művészet polifón narratíváinak frappáns megközelítése – ma már a múzeumhoz határozott értékorientáció helyett inkább a tanácstalanság élménye kapcsolódik.
Az osztott terek főszereplői és egyben az épület legpikánsabb részletei a lépcsők, amelyekre jobban odafigyelünk, mióta Zaha Hadid új kortárs művészeti múzeumában, a római MAXXI-ban olyan nagy hangsúllyal jelentek meg. Franić épületében nem pusztán a szintek kapcsolódási pontjait jelentik, hanem olyan intermezzókat illesztenek a sétába, melyek során a művek egy rövid időre magunkra hagynak. Itt nincs két egyforma lépcső, mintha a meghirdetett kiállítás mellett bujkálna még egy: a lépcsők sokféleségét bemutató állandó tárlat – a könnyű, fehér vaslépcsők, a rendíthetetlen betonlépcső, és a mozgólépcső mint talált tárgy demokratikus rendszert alkot. A múzeumépítészet egyik legfontosabb kérdése, hogyan lehet a térszervezés eszközeivel összeköttetést teremteni a látogató és a tárgyak közt – nagyrészt a tér függvénye, hogy ez a személyes kapcsolat létrejön-e. Másrészt a kurátorok az állandóan változó múzeumi tér belsőépítészeiként szabadon használhatják a mozgatható falak okos rendszerét, melynek révén intim közelséget lehetővé tévő teresedések hozhatóak létre. A múzeumi csend helyett a művekkel folytatott párbeszéd válik fontossá. Nem véletlen, hogy a megnyitó ünnepség végén, a politikusok kötelező beszédeit követően az épület is szót kapott, amikor "felcsendült" Cage híres néma szimfóniája, a 4'33".
Az épület struktúrája egy hármas osztatú dobozrendszeren alapul, amely a bújtatott földszinti üvegcsarnok fölé emelve lebegni látszik.
Építész: Igor Franić
Tervezői kontakt: www.sza.hr
Közreműködő munkatársak: Bernarda Silov, Morana Vlahović, Tajana Derenčinović Jelčić, Andreja Dodig, Petar Reić, Simona Sović Štos, Zorana Zdjelar
Tervezés: 1999
Átadás: 2009 december
Hasznos alapterület: 17 000 m2
A telek alapterülete: 14 400 m2
Szöveg: Markó Barbara
Fotó: Jasenko Rasol
Nyomtatásban megjelenik az OCTOGON architecture&design 2010/1. számában.
Az OCTOGON architecture&design magazinra interneten keresztül előfizethet.
Online előfizetéshez kérjük kattintson ide!
