Sokan kutatták már, hogy miféle feltételeknek kell egybeállniuk ahhoz, hogy egy komoly építészeti teljesítmény létrejöhessen. Jó tervező!, - hangzik az első, triviális állítás. Jó megbízó!, - szól a kérdést már árnyaltabban megközelítő álláspont. Befogadó, alkalmas, az innovációt, eredetiséget pártoló kulturális környezet, amely nem a jó építészetet propagáló könyvek, folyóiratok és kiállítások számában, hanem a szabályozási kultúrában mutatja meg igazán önmagát, - mondja a hazai tapasztalat.

Felsőőrsön most minden együtt volt. Nem könnyen, nem elsőre, de végül is, a ház fölépülte a bizonyíték rá. Ritka eset, amikor hazai magán megbízó nem a magyar építészek listájáról válogat, hanem egy közeli, s a nemzetközi szakmai közmegítélés szerint a hazaiénál kifinomultabb, tervezői kultúra képviselőjét bízza meg háza megformálásával, s innen, Ausztriából hív magának építészt. Oly ritka, hogy más példát nem is igen jegyzünk ma még. Ha a kilencvenes évek budapesti dömping irodaház építészetének harmadosztályú osztrák tervezőit nem számítjuk, régen fordult elő ilyen. S e rossz példákat sem hazai, hanem osztrák megbízók rovására kell írnunk. Állítólag hajdan Josef Hoffman is tervezett Buda dombjain, de az egykori villából mára semmi nem maradt az átépítések során. Otto Wagner korai és gyönyörű Rumbach Sebestyén utcai zsinagógájának méltatlan állapotáról ne is beszéljünk. Örüljünk inkább egy új megbízói attitűd felbukkanásának, és annak, hogy a frissen felbukkanó felsőőrsi ház kapcsán a kultúrák termékeny egymásra hatását tapasztalhatjuk meg. Ez a ház ugyanis olyan viselkedéssel lépett a Balaton-felvidéki hegy oldalára, mint számos kortársa San Francisco, Maliboo, vagy éppen a tájat új módon benépesítő mai német és osztrák villanegyedek közegében. Ez a ház persze, hétvégi funkciókra előkészítve léptékében és programjában is szerényebb azoknál, ám viselkedésmódja azonos. És miért is ne lenne? Megbízója ugyanolyan laptopon keresztül tart kapcsolatot határokon átlépő szakmai környezetével, mint a messzi társ házak tulajdonosai. Ugyanolyan márkájú autója, órája, telefonja, otthoni zenegépe van. Ha nem éppen itt, akkor ugyanazokon a messzi tájakon pihen, mint német, francia, svéd munkatársai. Olyan ez, mint amikor a XVII századi magyar nemesség, az osztrák, cseh, német, lengyel nemességével azonos életstandardokra tartva igényt, maga is barokk palotákat építtetett. S, ha akkor releváns volt a kultúrák átjárása, ma, amikor egyre közelebb kerülünk egymáshoz, miért ne lenne az?

Mindezek ellenére ez a ház mégsem állhatna másutt. Ide készült. Elképzelhetetlen lenne a háta mögött húzódó hegyvonulat nélkül, amely az épület tömegarányait szabta meg. És elképzelhetetlen lenne azon számítások nélkül is, amelyek a téli és nyári napsütés csak itt érvényes beesési szögével kalkuláltak, meghatározva ezzel a tető előreugrásának mértékét. Jó néhány megoldás nem formai kérdés volt tehát, hanem egy-egy alapvetés puszta következménye.

Philippe Johson glashouse-e óta, amely lényegében a modern atyamester, Mies van der Rohe Barcelona Pavilonjának gondolatát testesítette meg a negyvenes években, építészek százai keresik a megoldást arra, hogy miként lehet minél teljesebben feloldódni a tájban, a természetben úgy, hogy közben az otthon kényelméről sem kell lemondanunk. Mindannyian Mies köpönyegéből bújnak elő, hiszen ez a hatás, ez a forradalmi gondolkodásmód nem megkerülhető. Erre törekszik a Bernd Steinhuber tervezte ház is. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a ház nem, vagy csak nagyon áttételesen reagál a Balaton-felvidék építészeti tradícióira.

Ha valamit mégis felidéz, azt vagy véletlenül és ösztönösen, vagy csak erősen elvonatkoztatott módon teszi. Bár a fehér hasáb úgy világít a nyári zöldben, ahogyan azt a hegyben elszórt meszelt falú pincék és présházak teszik, más lokális építészeti toposz nem jelenik meg rajta. Térkiosztása azonban, bár mai életformára hangolva, megint csak közel áll a hagyományos Balaton-felvidéki parasztházak sorolt tereihez, azok arányaihoz, osztásrendjéhez. A tradíció jelen idejű átírásáról mégsem beszélhetünk, ami hasonló elem lehet itt, azt csak a hely, a földrajzi adottságok, az életforma igények definiálásából adódó logikus következtetések hasonlósága magyarázza. Steinhubert jellemzően nem is ezek a kiindulásmódok mozgatják. Számára néhány más, rejtettebb összefüggés kap jelentőséget. Mindenekelőtt a fény, amely ezúttal nem kizárólag, mint az épület plasztikáját meghatározó tényező jelentkezik, hanem amelynek révén az épületen, a burkolati játékon, a nyílászárók keretezésén, a belső térben felsorakozó bútorokon és felületeken megjelenő különféle fehérek és világosszürkék vibráló együttélése teremti meg a ház szellemét. Azt a többletet, amitől egy ház nem pusztán építőanyagok értelmesen elosztott és elrendezett halmaza. Amitől egy háznak szelleme van, s ez a szellem kapcsolatra lép a környezet, a táj szellemével. Ha Grácban arany felülettel vont be egy házat, úgy itt Alsóörsön a Napot ünneplő puritán fehér szín az, ami a ház optikai vezérmotívuma.

A tér és a tömeg nagyon is tudatos kompozícióját pedig az épület tömeg, a homlokzati felületkiosztás, a házat övező, kiterjesztő különféle félig ház, félig bútor jellegű elemek egymásra reflektáló arányai révén alakítja ki. Ahogyan a homlokzat előtt álló asztal szerű fehér elem aránylik és viszonyul a ház egészéhez. Ahogyan a napozóterasz burkolata reagál a nappali tér bútoraira. Ezek az optikai, fizikai, léptékbeli és a tapintási élmény felidézésére építő haptikus komponensek válnak zárt és tiszta kompozícióvá. Steinhuber itthon ma még avantgárdnak számító megközelítése, a követelményekre és feltételekre reagáló válaszadása ma még sajátosnak, újszerűnek hathat. Nem az, pusztán egy a miénktől egyelőre eltérő, de bejáratott gyakorlat példája. Amit pedig mindezeken túl is képvisel, némi szokatlan nagyvonalúságot, annak csak örülni lehet.

Szöveg: Bojár Iván András
Nyomtatásban megjelent az OCTOGON architecture&design 2009/10-es számában.