Cristián Undurraga chilei építész 1954-ben született. 1977-ben szerzett diplomát a Pontificia Universidad Católica de Chile egyetemen, majd 1978-ban Ana Luisa Devés megalapította napjaink egyik legjobb chilei építészirodáját a Undurraga + Deves Arquitectos-t. 1990-ben felépült „hegyi háza” új korszakot nyitott a Csendes-óceán parti ország építészetében. Párbeszéd a domborzati viszonyai dominálta ország geográfiai adottságaival, ahol a tradíció és újítás különös egyensúlyba kerül. Az Andrea Palladio-díjjal honorált munka olyan stílusjegyeket mutat, amelyek máig meghatározóak a chilei építészek számára. A gyakran sziklás talapzatba vágott, bemélyített struktúra ez, ahol az alsó, térszín alá kerülő lábazati részeken a terméskő burkolat dominál, de a felszín feletti szegmensekben a tiszta, derékszögekben szerkesztett vasbeton falazatok minimalizmusa. A hasíték arányai, illetve az anyagváltás tudatossága különös erővel, az eszköztelenség, minimalizmus erőteljességével bír. Tadao Ando japán építész munkáit említhetnénk, ha a természeti környezet kontextusával kapcsolatot kereső, minimalista betonsíkok poézisét tovább szeretnénk értelmezni. Ezzel a poézissel találkozunk a  földrésznyi hosszúságú,  az Andok által az óceánnak szorított ország középső részén, Santiagótól északra található Auco új temploma esetében is.

Talán mondható, hogy Cristián Undurraga nem tartozik a gyakorlott templomépítők közé. Dél-amerikai mértékkel mérve, biztosan nem. Sőt, talán első szakrális épülettét választotta ki a zsűri azon a pályázaton, amit ennek a poros, fél sivatagos településnek a vezetői írtak ki. A „Las Chinchillas” nemzeti parkban vagyunk, az Andok lábai és a keskeny parti síkság határán. Kopasz, száraz lankák, és gyér növényzet dominálja a tájat. Szinte alig találhatók itt állandó települések, ha  a nem számítjuk a sajátos ökoszisztémát kutat szakemberek, illetve a kirándulók bázisait.

Ebben a rideg környezetben is meglepő tárgyilagossággal hat a Capilla Auco most átadott épülete. Távolról szinte azonosíthatatlan funkciójú mérnöki szerkezet, aminek súlyos vasbeton síkjai prózai derékszögekben metszik egymást. A sarkok túllógásai talán még szerkesztettebbé, még mesterségesebbé teszik a formát és tömeget, ha ez elképzelhető még egyáltalán. Ez a tektonikai rendszer arctalan, szenvtelen geometrikus minimalizmus, ami nem nyújt esztétikai értelemben túlságosan sok fogódzót a szemlélő számára. Nincs ugyanis valódi viszonyításai pont, amiben legalább a szerkesztés arányrendszere értelmezhetővé válna. Csak kiéget, poros sík, illetve a drámainak semmiképpen nem nevezhető lankák.

Az építész előtt a kihívás valószínűleg pontosan ez lehetett. Valamiféle drámát, narratívát, történést kellett a tájba vinnie. A hit, a vallási hevület feszültségét és drámáját megfogalmazni. Az Isten háta mögött Istenhez beszélő, Istent kereső ember drámáját. A fohász, az ima lebegésének a testét, a fizikáját kellett a tervezőnek falakban, tetőben, alapokban megfogalmazni. Az üresség és elhagyatottság, illetve a mindenütt ott levő, mindenben létező, mindent betöltő Teremtő kettősségét épületté formálni. Ez lehetett a cél.

Az épület derékszögben metsződő, zárt falait ezért nem lehetett kapuzattal, bejárattal megtörni. A síkok jelölte, zárt, dobozszerű épületbe a föld alá vitt betonfalú hasítékokon, közlekedőkön át jut be a hívő. Ezek általában fedettek, amelyek kör alakú felülvilágítókon át kapnak némi megvilágítást.  A főbejárat is hasíték, de nyitott. Szögben tört falainak burkolataként már megjelenik a terméskő, ami közelebb érkezve, a kápolna terében is domináns elem. Itt ugyanis látszik az, ami távolabbról, vagy madártávlatból nem. Egyfajta sziklákkal, kövekkel burkolt belső falú üreg, gödör fölé épült meg a drámai beton idom. A gödör falaira letámaszkodó sarkak okán volt szükség átnyúlásokra is. Itt, a betonalakzat alá érkezve válik valóban kézzelfoghatóvá a lebegés fizikai szintje.  A lábazati üvegsíkok ugyanis optikailag is azt a hatást eredményezik, mintha a gravitáció ellenében, a föld szintje felett másfél, két méterrel, valami nagyon súlyos, zárt, tömeg lebegne. Ez a lebegés aztán a belső térben éri el a csúcspontját.

Az oltár helyét kijelölő megfeszített Krisztust ábrázoló szobor, ugyanis nem a hagyományos értelemben vett feszület. A kereszt fája, pontosabban annak sötét tónusú anyaga a belső tér falainak, a mennyezet burkolatát adja, míg a megfeszített testtartású Piéta mintha valóban lebegne a térben. Nem befüggesztett módon lebeg tehát, hiszen akkor a kereszt, a fa anyaga és test elválna egymástól. Hanem ennél metaforikusabb, líraibb összefüggésben. Földi, anyagi, fizikai, valamint az égi szférák így, ebben a felcserélt, de lényegüket, lényegi összefüggéseiket tekintve a hit valódi dinamikáját felmutatva kapcsolódnak össze Undurraga épületében.

A kapcsolatot még egy elem erősítheti. Az izoláció, a befelé és Isten felé fordulás ugyancsak sajátja ennek a templomépületnek. A beton szerkezetből nincsen kilátás oldalra, vagy felfelé, az ég felé.  A hasítékokon, egy nagyon földi, nagyon anyagi világból érkezik meg a belső térbe a hívő, ahol a  feszület az egyetlen igazi, lényegi viszonyítási pont.  
 
A vágyott egység, ez az éteri kapcsolat bomlana meg, ha torony bontaná meg az épület sarkosságát. De a torony funkció mégsem veszik el teljesen. Egyfajta magas pózna, rudazat, illetve a rátett sárga kereszt tölti be ezt a szerepet.

Talán sokan gondolják úgy, hogy Chile kortárs építészetében a hagyomány és újítás rendkívül progresszív kevercse jött létre az elmúlt egy, másfél évtizedben. A diktatúra után egy olyan nemzedék tervez házakat, aminek korszerűen regionalizmusa mintául szolgálhatna hazai tájakon is. Távol, s mégis közel.

Építész: Cristián Undurraga
Közreműködő munkatársak: Undurraga Deves Arquitectos/ Cristián Larraín Bontá, Pablo López, Jean Baptiste Bruderer
Tervezői kontakt: www.undurragadeves.cl
Tervezés: 2008
Átadás: 2009
Beépített alapterület: 320 m²

Szöveg: Martinkó József
Fotó: Sergio Pirrone

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON architecture&design 2010/1. számában.